Régen ittam először ezt a sört (egy műtét előtti utolsó néhány órát kihasználva... nem májátültetés... még), és csupán a sörösüveg-gyüjteményem megritkítása indított erre a bejegyzésre.

Nehéz egy ilyen nagy kedvencemre friss szemmel nézni, főleg hogy ezúttal elég sokat várt rám ez a palack, és a tárolási körülményeim nem voltak ideálisak.

Egy sörszakértő emlékeim szerint – bár nem találom a forrást – az angyalok énekéhez hasonlította ezt a sört. Ez biztos jele annak, hogy ízlik neki, de semmi értelmeset nem tud róla mondani. Ezért nem maradok szégyenben, ha én sem jutok vele sokkal messzebb.

A színe szép sötétsárga, vöröses beütéssel. Néhány helyen félbarnaként utalnak rá, de szerintem még a ámbrát sem igazán éri el (a kép vakuval készült!). A habja szép fehér, és elég tartós.

Az illata most egyértelműen élesztős volt, némi savanykás beütéssel, ami feltehetőleg a szobahőmérsékleti tárolás eredménye.

Bár malátásabbra emlékeztem, az első kortyoknál a komló dominált, nem zavaróan, és alig keserűen. Aztán beúszott az a megfoghatatlan játékos csilingelő csengőket idéző ízvilág, mit miatt ez az ale az egyik kedvencem. Végig ott kísértett ugyan az illatnál említett savanyúság, de nem zavaróan. A végére – ami a London Pride-nál mindig túl hamar érkezik – leginkább a savanyúság maradt. Utóízében is ez marad meg (ezt máshol is olvastam, szóval lehet a sör sajátja is).

Ezt így olvasva nem érthető talán, miért is olyan jó ez az ital, az összhatás számomra mégis megfogalmazhatatlanul finom.

Értékelés: 5 (nyilván, a bevezető után mit várt az olvasó.)