Muszáj erről a sörről írnom, személyes okokból. Ugyanis a sörösüveg-gyűjteményben helyet kell csinálni egy arra érdemesebbnek.

Első blikkre azt hittem, hogy egy viszonylag új észt cég próbál betörni a piacra, egy belga stílusúra fazonírozott népsörrel (kandiscukor helyett például cukorszirupot tartalmaz). De nem, ez még csak nem is legjobban fogyó sörük, nem is belga jellegű, nem is beszélve arról, hogy nem csak sört főznek, hanem mindenféle egyéb alkoholos és alkoholmentes italt gyártanak.

Az interneten néhány kattintás után annyit tudtam meg, hogy egy angol úriember (Albert Le Coq) alapította sörgyárat, de Észtországban, Tartuban főzött sört, mintegy száz éve. A céget 1997-ben felvásárolta egy finn cég, és jelenleg ők működtetik.

Az „imperial” megjelölést nyilván a főzde alapításának körülményei indokolják, nem az iperial stoutoknál hagyományosan, az iperial portereknél és imperial pisereknél kevésbé hagyományosan, a magas alkoholtartalom. Az alkoholtartalom a maga szerény 5%-ával, ilyesmire egyáltalán nem ad okot.

Ettől még lehetne jó is.

Sima blond ale külső, fehér, gyorsan összeeső habbal.

Az illat édes. Egy-két szippantásnyira likőrös jellegűnek tűnik, de inkább simán édes, aztán teljesen jellegtelenné válik.

Az első kortyokra az jutott eszembe, túlhűtöttem, olyan határozottan vizes volt. Vizes, és meglepően száraz. Aztán lassan a végére előkúszott a cukorszirup, némi mézes, malátás jelleg, aztán túl gyorsan vége, mielőtt képet alkothatnánk róla, mit is ittunk. Komlóra utaló nyomot utoljára cimkén láttam, érezni nem nagyon éreztem. Az utóz kellemes, tartós, de csak a nyomokban édes-malátás-semmilyen módon.

Lehet, hogy  még visszatérek rá, mert háromszori fogyasztás után még mindig nem tudom eldönteni, bennem van a hiba, vagy tényleg ennyire karakter nélküli ez az ale. Gyanítom, hogy az utóbbi.

Típontos skálán pontozvan: 4, mert még a gyenge közepeshez is kellene valami sörös jellegzetesség hozzá. A cukorszirup ehhez kevés.